Hidd el, hogy tényleg lehet könyved!

Megvolt a kamaszkori fellángolás, az első szenvedély fűtötte versek, amikor költőnek hitted magad legalább egy rövid időre? Nekem igen, egy balladával még valami fővárosi verseny döntőjébe is bejutottam, ahol – bár akkor ez a név még semmit nem mondott nekem – Lackfi János bírálta a költeményem. Büszke voltam és ambíciózus, elhatároztam, hogy bizony költő leszek és ez a lendület ki is tartott, még úgy 2 évig…  Aztán jött a kegyetlennek hitt csalódásokkal teli kamaszkor, még néhány öngyógyítónak szánt hihetetlen sötét vers, és itt a költői karrierem úgy 16 éves koromban véget is ért, nyomát csupán az Íródeák című iskolai lapban megjelent néhány szerzemény őrzi.

Szóval ez volt a középiskolában, azóta pedig rendre ér valami olyan impulzus, ami feltüzel egy időre, írásra késztet és ilyenkor mindig eltűnődöm azon, hogy ha jól írnék, még író is lehetnék vagy lehettem volna. Vagy a fene se tudja… Egy-egy rövidebb irományom után (jelzem, hosszabb nincs is, nem megy) a közvetlen ismerőseim rendre jelzik, mennyire szuper ez, bár ők tudnának így, satöbbi. Persze milyen véleményre is számíthat a szeretteitől az ember? Vagy elfogultak, vagy puszta szeretetből agyonkritizálnak, mert úgy gondolják, jobb, ha ők teszik meg és nem más. Tudod, néha kicsit olyan „minek nekem ellenség, vannak barátaim, családtagjaim” típusú helyzet tud ebből kerekedni.

De valójában ez talán nem is számít.

Van a „bakancslistámon” egy pont, ami valahogy így hangzik: megírni egy könyvet. Alkalmanként tényleg érzem a vágyat, és mivel nem a másoknak való megfelelés, hanem egy cél elérése, álom megvalósítása hajt, mivel az egészet csak magamért teszem majd és magamnak, ezért nem hagyom, hogy valaki azt mondja, „ez vacak”. Nem feltétlen célom tetszeni, nem a boltok polcára álmodok egy kötetet a gerincén a nevemmel, csupán a kezemben akarok tartani egy könyvet, ami tele van írva, ami tele van az én történeteimmel.

Találtam a napokban egy remek idézetet:  „Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája.” (Edgar Lawrence Doktorow). Sűrűn halljuk és mondjuk, hogy beteg egy világ ez, hát akkor hajrá, épp ezt kár lenne kihagyni, ha van benned ilyen írányú ambíció. Manapság tele vagyunk lehetőségekkel, a gond csak ott van, hogy nem élünk velük, mert valami visszatart, valami butaság ami miatt előbb beszéljük le magunkat a megvalósításról, mintsem hozzákezdenénk, hogy lássuk, mi sülhet ki belőle. De bocsáss meg, ha megsértettelek volna, be kell lássam: most magamról írtam.

Tehát ha majd végre eljutok odáig, hogy a kis glosszák, hangulatábrázolások és mindennapi kis sztorik kitesznek egy könyvnyi mennyiséget, fogom magam, és „csinálok” belőlük egy könyvet. Magánkiadás lesz majd, talán csak néhány példány, és majd csak a nagyon elfogult családtagoknak adok belőlük ajándékba, a barátok meg kapnak, ha kérnek, mert erőltetni senkire nem fogom.

Szóval hidd el, ha arra vágysz, igenis lehet könyved, csak vedd kezedbe a dolgokat.

Visszatérve a kamasz énemhez. Egy ember volt, akit a verseim igazán nagyon megérintettek és boldoggá tettek, gyűjtötte is az Íródeák minden számát (nekik köszönhetően van meg ma is, mert a saját példányaim már – mint annyi minden más, amire én vigyáztam – elkallódtak), ő pedig a nagyapám volt. Szigorú ember volt, de ugyanakkor hihetetlenül szentimentális, egy írásom se tudta könnyek nélkül végighallgatni. Nem gondolnám, hogy a minőség volt itt a lényeg, sokkal inkább maga a tény hatotta meg, hogy az unokája ilyen formában is próbálta kifejezni magát. Arról még fogalmam nincs, mi lesz majd a könyvben, de egy biztos, az ajánlás így szól majd: Papának.

Hát a tied?

BA